avagy a célok szerepe a tangótanításban
A témafelvetés különös érzéseket ébreszt bennem, mivel eddigi tapasztalataim igazolták már, célok nélkül nem létezhet jövőkép, sem folyamat, bármilyen jellegű legyen is az. Némi elmélkedés, illetőleg olvasgatás után azonban világossá vált számomra, óriási különbség van a célok ködös módon, körülíratlan formában való lebegtetése mint irányadó, vagy a pontosan körülhatárolt célok és az azok elérésére felállított lépésről lépésre megtervezett stratégiák egysége, röviden mondva a tudatos tervezés mint hajtóerő között.
Célzottan, vagy céltalan?…
A tangótanításról (is):
Kicsit vissza kell kanyarodjak az első részben megemlített többirányú tapasztalataimhoz. A tánctanítás, táncoktatás tapasztalatai, módszertanai, a táncpedagógia fogásai oly régóta foglalkoztatnak, hogy az életem részévé váltak. Nincs nap, amikor ne gondolkodnék annak elméleti hátteréről, a különféle iskolákban látottakról/tapasztaltakról. Látom, ahogy mindenki keresgéli az útját e téren, ki az út elején, ki már kiforrottan és csodálnivaló rutinnal,… Egy biztos. Mindannyian érintettek vagyunk benne valahogy. Csináljuk, vagy a próbálkozás útján járunk, vagy tanuljuk, vagy fizetővendégek vagyunk. Arra gondoltam, talán egy ilyen típusú összegző látásmód hasznos lehet a számotokra, akik ezt olvassátok.
Számot vetek hát kicsit. Vannak a figurális oldalt hangsúlyozó táncoktatási módszerek – ebből van a több – és vannak a más megközelítésből, vagy más megközelítésből is gondolkodók. Az első csoportba tartozók azt mondják: „Figyeld, ezt kell látnod. Próbáld meg minden részletében lemásolni!. Ezt és ezt, így és így akarom látni.” A második csoport hívei ilyen mondatokat mondanak: „Ezt és ezt érzem közben. Próbálj meg így és így érezni! Játsszuk azt, hogy…!”
Lásd vagy érezd – két nagyon különböző megközelítés.
A Nagymesterekről…
Bóbis Laci tanítási metodikáját két szóval lehetne összefoglalni: szakszerűség és határtalan szeretet – ez három lett J. Leegyszerűsíthetnénk ezt a jelenséget úgy, hogy aki ennyire nagy szeretettel tanítja a saját tárgyát az mindenképpen sikerre van ítélve, de nem csupán erről van szó. Laci tanítás közben óriási energiával van azon, hogy kiszűrje és a legmegfelelőbb pillanatban hívja fel a figyelmet egy-egy kulcsfontosságú mozzanatra. Míg az óra ritmusát és a résztvevők figyelmét is állandóan kézben tartja, megállás nélkül gondolkodik azon, hogy közelítsen meg egy-egy ilyen problémát. Aki részt vett már óráján, bizonyosan tudja, miről beszélek, és bizonyosan érezte már a hálát, amikor rámutatott egy olyan apró mozzanat lényegére, ami az egyik pillanatról a másikra „helyrerakta” az épp gyakorolt figurát. A számomra leginkább csodálnivaló ebben az, hogy mindezt szimultán képes folyamatos kontroll alatt tartani a csoportra nézve is és az egyénekre fókuszálva. Az energiája azonban mégsem fogy ettől, épp ellenkezőleg, szinte felszítja benne a tüzet. Az ilyesmi nagy mesterek közelében tapasztalható csak.
Bakó Gábor, egy másik fogalom. A hazai jazztánc szakma egyik legnagyobbja és táncpedagógusként a legelismertebbje. „Öt perc edzés egy óra tánc előtt? NEM. Egy óra edzés 5 perc tánc előtt, IGEN.” Az órái bravúrosak. Saját kialakítású edzésprogramjáról nincs táncos, aki ne hallott volna. Egy órányi komplex testgyúrás/testképzés, minden fontos területet érintve, nagyon lelkiismeretesen kialakítva, ortopéd szakorvossal is megkonzultálva egy-egy gyakorlatot. Az edzésprogram, bár nagyvonalakban megtanulható, több elemében gyakran variálódik, így a test nem tud hozzászokni és nem fenyeget a rutinmegoldások réme – amit persze Gábor egyébként sem hagyna. Elképesztő, ahogy az első találkozás után mindenki nevét megjegyzi és onnantól szépen és kikerülhetetlenül jönnek óra közben a kedvesen-szigorúan megfogalmazott névre szóló instrukciók… „jobban kiforgatja a Melinda….. én magasabbra emelném…’ Ettől az ember, ha netán egy pillanatra csökkentette is volna az energiaszintet, szinte összerándul és „kimaxolja”, amit csak lehet. Az edzés után/közben jönnek a jó kis „Bakós” etűdök, 2-3 kombináció egy-egy órán, amelyek mind zeneileg, mind mozgásanyagban rendkívül változatosak és inspirálóak. Emellett Gábor egy két lábon járó táncművészeti lexikon, meg kicsit művészettörténeti, meg kortárs zenei, markáns politikai véleménnyel, minderről a rendszeres óralátogatások során szerezhetünk beható ismereteket. Óriási élmény két jól megdobott grand battement között Martha Grahamról, José Limónról, Mat Mattoxról és a többi hasonló nagyokról is megtudni ezt-azt – mert ha ez egy ilyen helyzetben történik, sokkal biztosabban ég be a memóriába. Gábor nagyon sokoldalúan fejleszt, ezért jár hozzá a gyakorló táncosok színe-java, és megannyi lelkes amatőr is. Nála mindenki egyenlő figyelmet kap, ebben is példaértékű az ő tevékenysége. Kemény, rendkívül hatásos edzés, sokoldalú táncos fejlesztés, ezzel együtt mégis vidám hangvétel, szeretetteljes szigor, egyéni bánásmód, és jókor, jó helyen feldobott labdákként értékes elméleti ismeretek – Gábor módszertana dióhéjban.
Budai László és az ő filozófiája
A tangótanulásom kicsit kacskaringósabb úton jár. A kezdeti lépésekről már fentebb írtam kicsit. Mikor újra szembejött velem a tangó, az is épp Bakó Gábor órájához köthető, ahol rendszeresen találkoztam Horváth Gyurival, akiről hamar kiderítettem, hogy tangós. Akkoriban Budai Lacihoz járt és a táncszínházi csoportjában is táncolt. Tudtam, ki Budai László és ez számomra jó ajánlólevél volt. Megkértem Gyurit, adjon pár magánórát, hogy elindulhassak a tangó felé. Úgy képzeltem, megtanulom az alapokat és aztán milongákra járva gyorsan fejlődök majd. Mert ugyebár képzett táncosként… Hát egyáltalán nem ment ilyen gyorsan, mert, ahogy ez azóta számomra világos, a tangót nem így kapja meg az ember. A tangó nincs ingyen. A tangó nem csak egy technika. A tangó egy életstílus. Hamarosan Endre és Marcsi óráján találtuk magunkat – oda már a férjemmel együtt mentem. Január közepén belecsöppentünk egy novemberben elindult kezdő csoportba. Az első hónapok rendre veszekedésekben gazdag, de nagyon lelkes, mindamellett Marcsi és Endre részéről figyelmes és szakszerű tangóórákkal zajlottak. Hozzá jöttek a workshopok, táborok, megannyi nagyszerű közös élmény Endrével, akivel az első pillanattól kezdve barátok lettünk. Ő segített nekünk beindítani később Dunaszerdahelyen is a maroknyi tangós közösséget a saját útján, és segít minket ebben azóta is. Endre és Marcsi nagyszerű páros voltak, remekül kiegészítették egymást. Marcsi személyében egy ízig-vérig táncos, tapasztalt táncpedagógust kaptunk, akitől egy-egy órán is rengeteget lehetett tanulni a táncról-táncosságról, Endre személyében pedig egy igazi mókamestert, aki nem mellesleg 5 nyelven beszél folyékonyan, remek táncos, és aki mindenkit, aki csak belépett a próbaterembe nagy szívvel fogadott és páratlan baráti melegséggel vett körül a továbbiakban is. Mindamellett jó érzékkel tanított, határozott tempót diktálva. Igazán gondoskodóak és segítőkészek voltak a tanítványaikkal szemben. A kettősükről sajnos múlt időben kell írnom, mert egy ideje új csapattá szerveződve már nem tanítanak együtt. Bár jelenlegi partnereikkel bizonyosan hasonlóan jó órákat tartanak, az időpontjaik átszervezése miatt más tánciskola után kellett néznünk. Ami azonban egy újabb szerencsével járt számomra.
Eljutottam végre Budai Lászlóhoz és Pirity Andreához. Két klasszis és ismét két fantasztikus ember a tangó világában. Laci és Andi sajátos felfogásban tanítják, próbálják átadni sokévnyi tangótapasztalásukat, igazán magávalragadó módon. Egyfajta filozófiát képviselnek, intenzív együttrezdülésben, együttgondolkodásban. Energiákról, érzetekről, érzékelésekről beszélnek és próbálják intelligens módon csaknem mindenkihez közel hozni ezt a gondolatvilágot vagy inkább mindenkit közel hozni a saját felfogásukhoz. Egységükhöz, és az egész ügy iránti felelősségvállalásukhoz igazán nem fér kétség. Megejtő ez az összjáték, ez az odaadás…… Amit persze kicsit megmagyaráz az is, hogy az életben is több évig egy pár voltak, bár azt is hozzáteszem, hogy a párok együttműködése szakmai téren nem mindig ilyen egyételmű, sőt… Úgy gondolom, hogy magát a filozófiát, az Én és a Mi kapcsolódásának filozófiáját inkább Laci jegyzi. De számomra lenyűgöző, milyen mesterien működnek ebben együtt. Én, Mi, az egyik gyengülése, a másik erősödése és fordítva működteti az együvéválást, a Mi megszületését. És valóban. A tangó kívülről és belülről is nézve egy összeolvadás, amely, amint két ember összekapcsolódik, külön életet kezd élni a parketten. Ez a filozófia kifejezetten jó helyen ragadja meg a tangó lényegét. A legjobb helyen. Egy filozófia igazához azonban nem elég a szép gondolat. Meg is kell tudni azt tölteni további gondolatokkal, gyakorlati példákkal, igazságtartalommal és hitelességgel. Hogy is lehetne ezt érzékeltetni Laciék példájában? Vegyük kölcsön például a biliárdot. A jó ütéshez 2 dolognak kell nagyon a helyén lennie. A tökéletes mennyiségű energiát és tökéletes irányt kell csupán megadni a golyónak. Laciék tangótanítási praktikái is hasonlóképpen működnek. Jó irányokat adni és a megfelelő energiát eltalálni. Leírva ez nagyon egyszerűnek tűnhet, csakhogy az emberi test nem egészen úgy működik, mint egy biliárdgolyó. Ehhez a jelenséghez a táncban két emberre van szükség. Két ember érzékenységére, akaratára, kitartására, vagy ha úgy tetszik önátadására, megélni akarására – egyszóval nem kevésre. Az órákat Laci vezeti és építi fel. Ez a felépítés mindig nagyon logikus és céltudatos. Rendkívül átgondoltan vezeti fel egy-egy figura, vagy inkább tangós gondolat tanítását. Hogy az ember észrevétlen lesz kíváncsi, aztán érintett, majd tettrekész, egészen a végletekig. Hogy aztán a legmegfelelőbb pillanatban jelenjen meg valamelyikük egy-egy nehézségen átsegíteni. Ez is hozzátartozik a metodikájukhoz. Valahogy kiérzik, hol és mikor a legjobb beavatkozni. Lacinál éreztem meg a legvilágosabban eddigi tangós tapasztalataim során, hogy a tanításának konkrét célja van és hogy azért a célért a legtöbbet odaadni az ő személyébe van kódolva. S talán ő erről mit sem sejt. Aminek persze van jócskán hátulütője is. Ha valakiben ilyen hőfokon ég a vágy, kioltja a másikét, aki nem tud ugyanazon a hőfokon égni. Ez törvényszerű.
Bakó, Bóbis, Budai – ábécésorrendbe rakva, vagy ahogy én szoktam mondani, a három B. Mindhárman azon ritka személyiségek közé tartoznak, akikről azonos súllyal mondható el, hogy született táncos és született tánctanár. Kevés ilyen van a világon, de itt Budapesten mindjárt 3 is. Hát nem fantasztikus?
Visszatérve a kiinduló gondolathoz: Számot vetettem a saját tapasztalásaimmal. Számot vetettem, mit kaptam ezektől a kivételes mesterektől mindeddig. Számot vetek és aratok, mert amit kaptam tőlük, az már az enyém. Megvenni, eltulajdonítani tőlem mindezt lehetetlen, azzal a többi 50 %-kal együtt, amit én tettem hozzá. Ez az érzés olyan emberfeletti, hogy a jelzőket sem találom rá igazából. De nem is kell, elég nekem a hála.