A Dunaág Néptáncműhely legkiemelkedőbb eredményeit a szlovákiai országos minősítő versenyeken érte el. 2005 és 2013 között az Eszterlánc Fesztiválon két ízben nyertek el ezüst és két ízben arany minősítést. A felnőtt táncegyüttesek minősítőjén, a szlovákiai Néptáncantológián 2008 óta renszeresen mérettetnek meg, ahonnan eddig egy bronz és két ezüst minősítést hoztak haza. Rendszeres résztvevői a kiváló kelet-szlovákiai táncosról elnevezett „Šaffa sarkantyúja” Szólótáncversenynek, ahol eddig egy harmadik, három második és két első helyezést értek el szólistáik. A szlovákiai magyar táncosok számára kiírt Táncfórum Országos Szólótáncverseny mezőnyében szintúgy sikeresen szerepeltek az elmúlt években, összességében három harmadik, négy második és több különdíjat nyertek el. Az együttes vezetői büszkék rá, hogy egykori tanítványaik, Linda és Tamás testvérpár mára az együttesvezetésben önálló munkatársaik. Továbbá, hogy 2009 óta 4 tanítványuk nyert felvételt az Ifjú Szivek Táncszínházba, akik közül ketten a mai napig a Táncszínház hivatásos táncosai. Két tanítványuk tanul színészmesterséget a pozsonyi Színművészeti egyetemen, 2-en pedig már önálló színészi pályájukat járják. Ifjúsági korosztályú és fiatal felnőtt táncosaik az anyaegyüttes mellett több más táncegyüttesben is táncolnak, mint a Csallóközi Táncegyüttesben, a Pozsony Táncegyüttesben, ily módon folytatva, amit a sok év alatt az együttesben megtanultak és közvetve ezzel gazdagítva a szlovákiai magyar táncos életet, illetve kultúránk egészét. A néptáncműhely több helyi és egy megyei kitüntetés után 2016-ban magas állami kitüntetésben részesült, a Magyarország miniszterelnöke által adományozott Külhoni Magyarság díjat vehette át a Magyar Parlamentben.
Bakó, Bóbis, Budai – ábécésorrendbe rakva, vagy ahogy én szoktam mondani, a három B. Mindhárman azon ritka személyiségek közé tartoznak, akikről azonos súllyal mondható el, hogy született táncos és született tánctanár. Kevés ilyen van a világon, de itt Budapesten mindjárt 3 is. Hát nem fantasztikus?
A témafelvetés különös érzéseket ébreszt bennem, mivel eddigi tapasztalataim igazolták már, célok nélkül nem létezhet jövőkép, sem folyamat, bármilyen jellegű legyen is az. Némi elmélkedés, illetőleg olvasgatás után azonban világossá vált számomra, óriási különbség van a célok ködös módon, körülíratlan formában való lebegtetése mint irányadó, vagy a pontosan körülhatárolt célok és az azok elérésére felállított lépésről lépésre megtervezett stratégiák egysége, röviden mondva a tudatos tervezés mint hajtóerő között.
Célzottan, vagy céltalan?…
De maradjunk most a tangótanulásnál.
Kiindulási alap:
20 éve vagyok tánctanár. Autodidaktaként, végzős egyetemistán, boldogan és ambíciózusan fogtam bele, gyereket tanítottam néptáncra. Öröm volt minden próba számomra. 2-3 órán át minden egyes lépést velük együtt táncoltam végig. Eltelt pár év, mire megtanultam,.. ezt nem így kell csinálni. Aztán jöttek a tanfolyamok, a főiskola, az áhított táncművészeti. Sokat köszönhetek a mestereimnek, valóban sokat. Mindenkinek más a sorsa. Én együtt tanultam és tanítottam, a két folyamat nálam szimbiózisban indult és talán épp ezért, a mai napig ugyanígy kéz a kézben jár. Mondhatnám, én akkor vagyok teljes ezen a téren, ha nem csak tanítok, hanem tanulok is. Négy évvel ezelőtt nagy változást éltem meg e praxisban, elkezdtem új tánctechnikákkal is foglalkozni. Elképesztő élmény volt és máig is tart. Először is lefogytam. A gazdag táncos élet mellett is alattomosan felkúszott 10 kg-nyi súlyfeleslegtől szabadultam meg szűk 2 hónap alatt. Fellélegeztem. Egész más mozgásélményhez jutottam. Először a swing jött. Hálás köszönet itt is Bóbis Lacinak J. Kinyílt számomra a világ. Elképesztő, hogy ez a XX. század eleji őrület milyen mély nyomokat hagyott a kultúránkban, máig tetten érhetően. Hol itt, hol ott bukkan fel valamilyen hatása, főként zenei téren, de a charleston és a lindy-hop mozgásanyaga tulajdonképpen az egész világ táncos életét „újra-termékenyítette”. És jöttek egymás után a jó kis swing táncok. Az előbb említett charleston és lindy-hop után a balboa, a sztepp – és még mindig nem teljes a sor.
Aztán jött a jazztánc a zseniális Bakó Gábornál. Aki ismeri és járt/jár hozzá, annak nem kell elmondanom, mennyit képes hozzátenni az ember táncosságához az ő pedagógiája. Aki nem ismeri, az pedig mielőbb menjen el hozzá, vagy vegye fel a bakancslistájára! Kihagyhatatlan.
Mindezek mellett elkezdtem újra balettet is tanulni – ez sem egy mindennapi élmény a 40-en túl. A klasszikus balettről az a közhiedelem terjedt el, hogy csak az tudja megtanulni, aki egész kicsi gyerekként fogott hozzá. Nos, ez nem így van. Annyi az igazságtartalma csupán, hogy abból válhat balettáncos/balerina, akit kisgyermekkorától erre treníroznak. A klasszikus balett mindamellett a világ legjobban kidolgozott és legsikeresebb testképzési technikája (technikái), az elemei ugyanúgy korhatár nélkül tanulhatók és hasznosíthatók a mozgásfejlesztésben, mint minden más tánctechnika. Ráadásul mindegyik technika ismeri és elismeri a balettanulás hasznát, használja terminológiáját és elemeit.
És végül megérkeztem a tangóhoz.
Most pici szünetet tartottam – a lélegzetvételben. A tangó is valami hasonlóképpen hatott rám. Mint amikor visszatartod a lélegzeted pár pillanatra és aztán beengeded magadba a levegőt. Egy különös páradús világ, ami lenyűgöz, fogva tart, akarod és többé nem enged. Egy másik valóság, ahová elvonulhatsz a jelenből, mélykoncentráció, befeléfordulás, flow, meditáció és még az a párezer nem mindennapi érzés, amiért tangózunk. És tangózik velünk a világ egy része. Egy kis világ a világon belül, ami bármilyen nációból jött embereknek, egymás nyelvének ismerete nélkül is megadja az abszolút összetartozás érzését arra a néhány percre.
Az első közeli találkozásom a tangóval is ehhez a történethez köthető, bár ekkor még nem tudtam, hogy a fentebb leírt karizmatikus élmény nagyon hasonló lesz ahhoz az együvé tartozáshoz, amit egy bekezdéssel korábban a tangózással kapcsolatban is leírtam. Más természetű ugyan, de az élmény erejét illetően nagyon hasonló. A fesztivál egyik vendégcsoportja egy Sao Paulo-i csoport volt. Sao Paulo, ha lehet ilyet mondani, mindenben ellentétje Normának. Egy nagy kulturális olvasztótégely, felfoghatatlan méretekkel, és szinte a Brazíliába érkező utazók átjáróháza. Az onnan érkező csoport tagjai közt volt szőke, fekete, indián, japán – mindannyian brazilok, természetesen – vezetőjük pedig egy argentin férfi Cordobából. Ez a csoport az ottani tangóklubot képviselte, így ők a brazil zászlóval együtt lobogtatták mindig az argentint is, ahogy mi is a magyart és a szlovákot. Úgy ahogy mi többiek a saját kultúránk táncait, ők a fellépéseken és a közös bulikban argentin tangót táncoltak. Korábban is csodáltam már a tangót távolról, és elképzeltem, milyen jól állna nekem, de akkor megérintett a közelsége. A fátyolszerű titokzatosság, ami körüllengi, az elmélyülés és a tisztelet a táncosok irányából a táncnak adva, az a fajta lelki elcsendesedés, ami az egymásrahangolódást lehetővé teszi.
Aztán hamarosan ismét szembejött velem, párszor továbbmentem, és eljött a nap, egyszer csak belekezdtem. Most nem írnék többet arról, milyen nagy hatással volt és van az egész életemre, mivel az előbbi sorok már érzékeltették azt valamelyest.
A mai fellépésen a Dunaág Néptáncegyüttes műsorát láthatták.
Mai műsorukban először az itthoni, felvidéki kultúrából láthatnak gömöri, Ipoly-menti táncokat és Sallai verbunkot, majd a jelenlegi Magyarország területéről, somogyi táncokat, végül pedig Erdély táncaiból, népzenei kultúrájából válogatva mutatnak be kalotaszegi és Nyárád-menti táncokat.
Teltház van a dunaszerdahelyi kultúrház színháztermében. A közönség a 20 éves Dunaág Néptáncműhely születésnapi előadásának kezdetére vár. A táncosok szülei és hozzátartozói ülnek a széksorokban, de eljött a jubileumi estre sok-sok kolléga és táncostárs, barát, ismerős, osztálytárs, vagy „csupán” az előadás iránt érdeklődő.
Norma, egy szépséges kis falu Róma közelében valahol a tenger és Isten között. A falu egy hegy tetejére épült, körülményes a le- és feljutás, ezért egy olyan életforma alakult ki a faluban, amely a minden lehetőséget helyben biztosítani alapelvvel írható le. És valóban, egy minitársadalom működik odafent. A falusiakra jellemző mindenki mindenkit ismer (a turistát is, ha egy napnál tovább marad), a kisvárosokra jellemző jól szervezettség a közjóért, a különféle lehetőségek biztosítása, együttesen van jelen, egészen odáig, hogy a helység legnagyobb és legmenőbb szállodájában egy kiürített épületben afrikai bevándorlók élik egyáltalán nem szomorú napjaikat. A lakók szinte családként élik Norma életét. A hegytetőn egy Róma közelségéhez méltó romvárosban mutatják be büszkén az ideutazónak történelmüket, sárkányrepülősök és ejtőernyősök tucatjai jönnek naponta a hegyre ugrani, de a főutcán egymást követő bárok, pizzériák, kávézók és cukrászdák mellett van cipész, tánciskola, csokimúzeum, 2 iskola és egy művészeti iskola is. Mindez 410 m magasan, el lehet képzelni, milyen kilátással. Bármelyik utca végéről is próbáltunk kevésbé szebb panorámát meglátni, nem sikerült. Buszjárat is van a hegy és a lent között – igaz, az már nem valami megbízható – minden más azonban, ami a hegyen van, igen. A normai emberek ars poetica-ja, nem feltétlenül kell elmenni ahhoz, hogy sokat láss, oda kell hozni a világot. Ezért fesztivált szerveznek, nemzetközit, nem is egyet. Elindultunk a táncegyüttesemmel egy olasz fesztiválra, Rómától, 50 km-re, ennyit tudtunk előre, aztán odacsöppentünk ebbe az elragadó miliőbe. Rajtunk kívül egy bolgár, egy paraguayi és két brazil csoporttal együtt. Az első délután a kedvenc bárunkban az első átmulatott éjszakába, majd közös napfelkelte-nézésbe torkollott. Ebből az élményből nem lehetett elég. Szerelmek, barátságok, azóta is fenntartott ismeretségek szövődtek. Minden fellépés óriási show, szinte népünnepély volt. Egy-egy este csatlakoztak hozzánk a közelről-távolabbról érkezett olasz csoportok is, vásárosok tömkelege lepte el az utcákat, így minden este más volt, és mindig telt házas. A rövid időn belül megkötött olasz típusú barátságoknak köszönhetően egy-egy csapat fellépését hatalmas ovációk kísérték. A fesztivál kísérőrendezvényei sem mentek babra, vetélkedők, focibajnokság, szépségverseny, amit majdnem, és főzőverseny, amit fölényesen megnyertünk. (A magyarok találékonyságát dicséri: az ételválasztáson múlt minden. Olyan ételt kellett választanunk, amelynek az elkészítése egyszerű és amihez minden alapanyaghoz biztosan hozzá tudtunk jutni ott is, az általunk megszokott ízekben. Nem volt egyszerű ezt kitalálni, de végül is a történelemben egyedülállóan világbajnokságot nyertünk a lecsóval. J ) Ha nem is a legemlékezetesebbet, de életem legjobb fesztiválját töltöttem ott. Talán az egyik legszívbemarkolóbb élményem is ott éltem meg. Az olaszok nagy katolikusok révén, a közös szentmise minden fesztivál programjában ott van. Hozzászoktunk már, nem először vendégeskedve latin népeknél, hogy ez rendkívül fontos számukra. Megfelelően fel is készültünk, mindent megbeszéltünk, egyeztettük, mibe öltözünk, begyakoroltuk, mit fogunk énekelni, stb. Meglepő volt számunkra a pap kérése, hogy mindegyik csoportból a mikrofonhoz kér egy személyt, aki vezetésével minden csoport a saját nyelvén mondhatja el a Miatyánkot a szertartás során. Már a közös éneklések, és az ilyenkor szokásos ajándék-cserék is torokszorítóak voltak, ugyanis a paraguayiak szeméből végig patakzottak a könnyek. A közös Miatyánk pedig egészen megrázó élmény volt. Függetlenül attól, ki mennyire volt köztünk vallásos, mindannyiunkat mélyen érintett ez az élmény. A világtól távol, valahol a tenger és Isten között félúton megéreztük, hogy egyek vagyunk mi mindannyian. Kideríthetetlen családfákról leszakadt sokféle brazilok, a kis örömökből táplálkozó szelíd indián-leszármazott paraguayiak, hirtelen érzelmű balkániak, hangosan barátságos bővérű olaszok és mi, bonyolult lelkű magyarok. És ez óriási élmény volt.
