Norma, egy szépséges kis falu Róma közelében valahol a tenger és Isten között. A falu egy hegy tetejére épült, körülményes a le- és feljutás, ezért egy olyan életforma alakult ki a faluban, amely a minden lehetőséget helyben biztosítani alapelvvel írható le. És valóban, egy minitársadalom működik odafent. A falusiakra jellemző mindenki mindenkit ismer (a turistát is, ha egy napnál tovább marad), a kisvárosokra jellemző jól szervezettség a közjóért, a különféle lehetőségek biztosítása, együttesen van jelen, egészen odáig, hogy a helység legnagyobb és legmenőbb szállodájában egy kiürített épületben afrikai bevándorlók élik egyáltalán nem szomorú napjaikat. A lakók szinte családként élik Norma életét. A hegytetőn egy Róma közelségéhez méltó romvárosban mutatják be büszkén az ideutazónak történelmüket, sárkányrepülősök és ejtőernyősök tucatjai jönnek naponta a hegyre ugrani, de a főutcán egymást követő bárok, pizzériák, kávézók és cukrászdák mellett van cipész, tánciskola, csokimúzeum, 2 iskola és egy művészeti iskola is. Mindez 410 m magasan, el lehet képzelni, milyen kilátással. Bármelyik utca végéről is próbáltunk kevésbé szebb panorámát meglátni, nem sikerült. Buszjárat is van a hegy és a lent között – igaz, az már nem valami megbízható – minden más azonban, ami a hegyen van, igen. A normai emberek ars poetica-ja, nem feltétlenül kell elmenni ahhoz, hogy sokat láss, oda kell hozni a világot. Ezért fesztivált szerveznek, nemzetközit, nem is egyet. Elindultunk a táncegyüttesemmel egy olasz fesztiválra, Rómától, 50 km-re, ennyit tudtunk előre, aztán odacsöppentünk ebbe az elragadó miliőbe. Rajtunk kívül egy bolgár, egy paraguayi és két brazil csoporttal együtt. Az első délután a kedvenc bárunkban az első átmulatott éjszakába, majd közös napfelkelte-nézésbe torkollott. Ebből az élményből nem lehetett elég. Szerelmek, barátságok, azóta is fenntartott ismeretségek szövődtek. Minden fellépés óriási show, szinte népünnepély volt. Egy-egy este csatlakoztak hozzánk a közelről-távolabbról érkezett olasz csoportok is, vásárosok tömkelege lepte el az utcákat, így minden este más volt, és mindig telt házas. A rövid időn belül megkötött olasz típusú barátságoknak köszönhetően egy-egy csapat fellépését hatalmas ovációk kísérték. A fesztivál kísérőrendezvényei sem mentek babra, vetélkedők, focibajnokság, szépségverseny, amit majdnem, és főzőverseny, amit fölényesen megnyertünk. (A magyarok találékonyságát dicséri: az ételválasztáson múlt minden. Olyan ételt kellett választanunk, amelynek az elkészítése egyszerű és amihez minden alapanyaghoz biztosan hozzá tudtunk jutni ott is, az általunk megszokott ízekben. Nem volt egyszerű ezt kitalálni, de végül is a történelemben egyedülállóan világbajnokságot nyertünk a lecsóval. J ) Ha nem is a legemlékezetesebbet, de életem legjobb fesztiválját töltöttem ott. Talán az egyik legszívbemarkolóbb élményem is ott éltem meg. Az olaszok nagy katolikusok révén, a közös szentmise minden fesztivál programjában ott van. Hozzászoktunk már, nem először vendégeskedve latin népeknél, hogy ez rendkívül fontos számukra. Megfelelően fel is készültünk, mindent megbeszéltünk, egyeztettük, mibe öltözünk, begyakoroltuk, mit fogunk énekelni, stb. Meglepő volt számunkra a pap kérése, hogy mindegyik csoportból a mikrofonhoz kér egy személyt, aki vezetésével minden csoport a saját nyelvén mondhatja el a Miatyánkot a szertartás során. Már a közös éneklések, és az ilyenkor szokásos ajándék-cserék is torokszorítóak voltak, ugyanis a paraguayiak szeméből végig patakzottak a könnyek. A közös Miatyánk pedig egészen megrázó élmény volt. Függetlenül attól, ki mennyire volt köztünk vallásos, mindannyiunkat mélyen érintett ez az élmény. A világtól távol, valahol a tenger és Isten között félúton megéreztük, hogy egyek vagyunk mi mindannyian. Kideríthetetlen családfákról leszakadt sokféle brazilok, a kis örömökből táplálkozó szelíd indián-leszármazott paraguayiak, hirtelen érzelmű balkániak, hangosan barátságos bővérű olaszok és mi, bonyolult lelkű magyarok. És ez óriási élmény volt.